Paulo Coelho

1947. augusztus 24., Rio de Janeiro - Brazília

brazil író

idézetek

Igyekszem vidámságot színlelni, amikor pedig nem vagyok vidám, leplezni a szomorúságomat, hogy ne okozzak bánatot azoknak, akik annyira szeretnek, és annyira aggódnak értem.

Vannak pillanatok az életben, mikor nincs más lehetőség, mint elveszítsük a fejünket.

A világot egy hiba lendítette mozgásba - sose félj hibázni.

Meg akartam mutatni az embereknek, hogy milyen könnyű őket becsapni. Hogy bizonyos hiedelmek milyen szilárdan tartják magukat a képzeletükben, bármilyen abszurdak legyenek is. És gátlástalan egyének milyen könnyen tudják őket manipulálni általuk.

Tökéletes bűntény: soha nem tudjuk kideríteni, ki ölte meg az örömünket, hol vannak a bűnösök, és miféle okok vezérelték őket. De ezek a bűnösök, akik nem fedik fel a kilétüket, vajon tudatában vannak-e egyáltalán a tettük súlyának? Szerintem nem, mert ők is a saját maguk által teremtett valóság foglyai - legyenek bár depressziósak vagy arrogánsak, kisemberek vagy nagyhatalmúak.

Aki szeret, annak egyformán képesnek kell lennie elveszítenie és megtalálnia önmagát.

Meg kell hallanunk a gyermek hangját, aki egykor mi voltunk, s aki még mindig itt él bennünk. Ez a gyermek észreveszi a mágikus pillanatokat. És a sírást talán visszafojthatjuk, de a hangját nem némíthatjuk el. Ez a gyermek még itt van. Boldogok a gyermekek, mert övék a Mennyek Országa. Ha nem születünk újjá, ha nem vagyunk képesek az életet a gyermek ártatlanságával és lelkesedésével szemlélni, nincs értelme tovább élnünk.