LXXV. Szonett Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon részeg vagyok és mindig szomjazom.
Mister: Hadd legyek...
...édes könny, szemlátomás, csodás varázs, Hanyatló én, ki messze tőled mégis oly közel, Szemedben gyúló fény, szívemhez ér. S te csodás és való, életem szép reménye, Engedd, hogy álmodjam arcod, Lelkeddel vívott égi harcot, Csendes jó éjszakát, gyermeteg kacajt és sírást, Szívemben álmatag tompa bírást. Engedd, hogy életed és csended legyek, Hallgatag mély türelem, ki ért, Szerelmes szenvedő, ki indul és érkezik, Ki karjaidba hull, s szíveddel könnyezik, Én legyek a vigasz s te a minden, Élet, elfelejtett reményeinkbe.
Kis szobámban ülök, s merengek magamban, Rabul ejt hiányod, s zavar van agyamban. Azt sem tudom ki vagy, még nem is ismerlek, Hogy lehet, hogy máris, szívemben cipellek?
Jár az óra; tik-tak, de nem megy az idő, Vánszorognak percek, s képek jönnek elő; Fogom a két kezed, s szép szemedbe nézek, Kedvesen mosolyogsz, s utolér a végzet.
Bármire gondolok, te jutsz az eszembe, Bármerre is járok, te jársz a fejembe. Ha szemedbe nézek, egy világot látok, Nyílnak a lelkemben, boldogság virágok.
Bárkivel beszélek, te szólasz helyette, Bármilyen nőt látok, mindnek vagy felette. Ha két kezed fogom, enyém a mindenség, Bármilyen ajándék, nélküled semmiség.
Bárhova is lépek, a lábnyomodat látom, Álmaimban folyton, érkezésed várom. Lelkemben kisvirág, egyre csak növekszik, Szívem lüktet vadul, tehozzád törekszik.
Pici szád hívogat, mint méhet a virág, Nektárja többet ér, mint az egész világ. Bőrödnek bársonya, mint a finom selyem, Két kezed orcámon, s nem találom helyem.
De ez a pillanat, mint holmi varázslat, Éjfélt üt az óra, s elszáll a káprázat. Marad a valóság; Te nem vagy itt velem, Így egyedül hajtom, álomra a fejem.
Petrarca: Ha nem szerelmet
Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek? És ha szerelem ez, minő, miféle? Ha jó, miért van oly halálos éle? Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?
Miért sirok-rivok, önként ha égek? S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje? Élő halálnak kéjes szenvedése, miért ölelsz, ha én egyet nem értek?
S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra. Mély tengeren, kormánytalan bolyongok egy gyönge bárkán, összevissza szélben.
Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok, hogy nem tudom magam se, jó mi volna; fázom hő nyárban, s égek puszta télben.
Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik. Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik. Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel. Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel. De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet. Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret. Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja. Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben. Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek. Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba. Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot. Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot. Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.
|