A szerelem kínozza a szíved...

A szerelem kínozza szíved szenvedéssel,
De a fájdalom majd megszűnik idővel,
Egyszer majd elmúlik, észre sem veszed,
S akkor boldogsággal teli lesz a szíved,
De még most még fáj, széttép, s éget,
Míg rá nem jössz, hogy mindez ami éltet,
Mikor ajkad, ajkához ér,
Mikor szívedet a vágy tépi szét,
Érzed, hogy neked csak ő kell,
S hogy nem cserélnéd el senkivel.
Fogod a kezét, s szemed lángol,
Szája már forr a csókodtól, a szádtól,
Szívetek összeér, örök nyugalomra tér,
Mert megtalálta, azt akiért él !

Versben mondom el...

Versben mondom el neked,
azt, mit szóban nem lehet.
Mert, ha szóban mondanám,
beleremegne a szám.
Úgyhogy nagyon jól figyelj most rám.

Azt, hogy mit jelentesz nekem,
senki sem értheti meg sosem.
Azt, hogy mennyire szeretlek,
még te sem érted azt hiszem.

Sokan azt mondják,
a sorsunk meg van írva.
Sokan azt mondják,
a sorsod a saját kezedben van.

Azt kérted küldjelek el, ha fáj.
De hiába fáj nem tehetem,
mert akkor nem lennél nekem.
Ha elküldenélek, eldobnám az igaz szerelmet,
mely nélkül értelmetlen élnem.

Te is tudod, hogy ott az a kötelék,
az a láthatatlan misztikus dolog,
ami összeköt minket.

Tudom, hogy a lelked mélyén
te is érzed, és nem érted,
nem tudod megmagyarázni miért,
de nagyon kellek neked.

Tudom félsz az ismeretlentől,
és tudom sok a vesztenivalód is,
de kérlek ne zárkózz el.
Nézd meg azt is, hogy milyen az ismeretlen,
és nézd meg azt is, hogy mennyit nyerhetsz.
Sose csak az árnyoldaláról nézd a dolgokat.
Mindig nézd meg a napos, boldogabb, sokat ígérő oldalát,
mert nekem nagyon kellesz.

Végső búcsú

Most úgy érzem, végleg
Elválik kettőnk rögös, mégis fényes útja,
Nincs mi visszatartson,
Hisz mára kiszáradt a szerelmed kútja.

Biztosan nem érted,
Miért kell ily gyorsan, gyáván elszaladnom,
De sajnos nem érzem azt,
Hogy van valami, miért érdemes még maradnom.

Számodra talán csak egy
Múló kis pillanat volt, mit velem töltöttél,
Bár ezzel az idővel
Bensőmbe életet s boldogságot öntöttél.

De lelkem most földre zuhan,
Mint az ősz gyengéd ölében elszáradt falevél,
Örökre csendben marad,
Nem szólal meg többé, s már nem is remél.

Könnyek nélkül zokogok,
Mert borzasztóan fáj, hogy most mi is itt tartunk.
Fáj, hogy nem ölelhetsz át többé,
Hogy egyszer voltunk, és most sehol sem vagyunk!

Ha felkel a Nap, majd
Megbújok a sötétség hatalmas álarca mögött,
Mert testemben a magány
Haldokló vékony kis keze sűrű hálót szövött.

A régi tűz, mi bennem
Egykor vígan élt, most örök álomra készül,
Csak széllel szálló
Hamu lesz az, mi megmarad belőle végül.

Hátat fordítok ennek a
Szenvedésnek, s egy új nyomorba veszek,
Mert ezentúl egyedül járom
Utam, mely az emlékeim temetőjébe vezet.